Duzzsogó

Amikor 10 év munkájának eredményét az ember végre a kezébe veheti! Kinyomtatva, bekötve, és egyszerre négy példányban!
A Duzzsogót 2004-ben kezdtem írni a gyermekeimről, hogy ne vesszenek a múlt ködébe az emlékek. Az első nyaraláson az akkor két éves Zétény aranyköpéseit jegyeztem fel egy kis papírra, ezt egészítettem ki később kerek történetté. (És ez jóval az Annapetigergő könyvek kiadása előtt volt, nahát!) Kenéz születése után már részletesen leírtam a nyaralásokat és egyéb túrákat, mókás eseményeket. Most már úgy döntöttem, lezárom, mert 10 év eltelt, Maja felnőtt lett közben, nomeg elég vaskos kötet lett így is. A többi történet egy második részt tölt meg majd. A szöveg nagyjából megvolt, mégis az egész szabim ráment augusztusban – sőt utána még két-három hét – a pofozgatásra, javítgatásra (mégsem sikerült az összeset kigyomlálni), és a fotók válogatására, beillesztgetésére. Persze általában éppen az hiányzott, ami pont oda lett volna feltétlenül fontos, aztán lehetett utána kutakodni az archívumban, de mindhiába, úgyis mindig a szkennernél kötöttem ki, hatalmas fotóalbumokat egyensúlyozva. Ééés itt ragadnám meg az alkalmat, hogy kiemeljem párom munkásságát e téren, minthogy a fotók túlnyomó többségét ő követte el, majd férfiembertől elvárható legnagyobb gondossággal rendszerezte őket.
Meg főleg azért, mert azt mondta, van ez olyan értékes, mint a ház. Áhítattal végiglapoztuk a gyerekekkel, Kenéznek is beugrott sok régi emlék, amelyek már-már feledésbe merültek. Rengeteg munka, persze, de aki érez magában annyi elszántságot, érdemes belevágni, mert múlnak a gyermekévek, ugye.
Kenéz azt mondta, ez lesz a legféltettebb könyve.
A borítót magam rajzoltam, Sarah Kay stílusában örökítettem meg a három gyereket az ő attribútumaikkal.
Mindhárman kapnak egy-egy példányt, egy pedig szegény öreg szüleiknek marad.
A cím arra a jellegzetes hangra utal, amit a fiúk szoktak kiadni órákon át játék közben. Duzzs-duzzs.